Pár hete tartottak egy tüntetést, több ezer résztvevővel. A #meddigmég hashtaggel fémjelzett jótékonysági koncert egyik szervezője és felszólalója Péterfy-Novák Éva, írónő és influenszer volt.

Az írőnő közel 42 ezres követőtábora előtt mondott a minap véleményt Kövér László kijelentéséről. A gondolatait szinte azonnal megosztotta Mérő Vera, “média designer, emberi jogi aktivista”, a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene csoport alapító tagja és fenti tüntetés főszervezője.

A sztori szereplői miatt különösképp meglepő a poszt tartalma. Péterfy-Novák kijelenti, nem háborog Kövér megnyilvánulásán, ennél is érdekesebb egy feminista billentyűzetéből az indoklás. Egyrészt, mert nem lepi meg. Ez már magában elég fájdalmas álláspont, de mindenkinek joga van belefásulni a nemét ért atrocitásokba. Lehet úgy élni, hogy mindent megszokunk, igaz, nem túl harcos álláspont.

De “nem ezért nem teszi elsősorban”. Ami innen következik, az az áldozathibáztatásnak olyan magasiskolája, amit bizony Kövér László maga is megirigyelhet.

Azért nem teszi, mert szerinte a nők ezt megérdemlik!

Megérdemlik, mert nem úgy viszonyulnak egymáshoz, ahogy az Péterfy szerint elvárható lenne. Mert egymást ekézik. Mert csúnyákat mondanak egymás életmódjára és értékeire.

Úgy tűnik, házon belül az általánosítás teljesen rendben van. Bár szép számmal ismer mindenki egymást - szemtől szembe, vagy a másik háta mögött - ekéző férfiakat, a sztereotípia mégis az egymást fúró nőkről szól. Mi sem támogathatja jobban az egyenjogúságért vívott küzdelmet, mintha az ilyen előítéleteket magukat a nők elleni erőszak mellett elkötelezett influenszerek erősítik meg.

A gondolatkísérletnek van egy ennél is veszélyesebb olvasata. Mégpedig, hogy fogadjuk csak el szépen, hogy amíg nem sikerül kisepernünk a saját házunk táját, addig itt azt mond mindenki a nőkről (még csak nem is egyes nőkről), amit akar.

Magunknak köszönhetjük.
Túl rövid a szoknyánk.

“Majd ha össze bírunk fogni és el tudjuk fogadni, hogy nem vagyunk egyformák, akkor... Addig szerintem jobb, ha hallgatunk”.

Valóban? Tehát az emberi méltóság tiszteletben tartásához egy nőnek továbbra is meg kell felelnie bizonyos mércének. Most épp Péterfy és Mérő mércéjének. Tehát mégiscsak tehetünk róla. Ellene viszont inkább ne tegyünk, hanem hallgassunk.

A írónő a gondolatait az alábbi mondattal zárja: “A hazai feminizmusnak sajnos nem kell külső ellenség”.

Nos, így tényleg nem.

Ha ezt a cikket kisgyerekes szülőként olvasod, az első gondolatod talán ez: akármire is van szüksége a babádnak, neked biztosan alvásra! Vitathatatlan: a kialvatlanságnak számos negatív pszichés, majd egy idő után fizikai hatása van. Egy komplett iparág épül arra, hogy a babákat valahogy az ágyukban marasztalják: ringatós kiságy, falra vetíthető csillagok, forgó ketyerék, fehérzaj, cumi - hogy a legkedveltebbeket említsem.

Vannak, akik egészen konkrét megélhetési forrást találtak a csecsemők – friss szülők számára – nehezen emészthető alvási szokásaiban. A magukat alvásszakértőnek nevező egyének olyan illúziót kínálnak az álmos kismamáknak, amiért bármennyit hajlandók fizetni: békés éjszakát, 8 óra alvást és egy ebben a rendszerben kiegyensúlyozott és boldog gyereket.

Jól hangzik. Ahhoz, hogy megértsük, miért hatalmas átverés ez a kicsik kárára, lássuk, hogy is működik egy újszülött, mire van szüksége az egészséges testi és lelki fejlődéshez.

Meglepő, de mindössze két dologra: nagy mennyiségű testkontaktusra és gyakori szoptatásra.

Miért fontos a gyakori? A biológiai oldalt ez a cikk remekül összefoglalja. Ha elolvassátok, számotokra is érthető lesz, miért rossz a babáknak az órára etetés. Az anyatej összetétele és a tejleadó mechanizmusok nem így lettek kitalálva. Ezen kívül a kisbaba számára az anyatej nemcsak étel, hanem a megnyugvás maga. A picik idegrendszere még fejletlen, az éhségérzetre éppen úgy mellre kéredzkednek, mint bármilyen más diszkomfort érzésre. Igény szerinti szoptatás mellett a ringatás, hordozás is remek altatási lehetőséget kínál. És nyugtat. A babák ugyanis egyedül képtelenek csökkenteni a stresszt.

Jó hír: mind az igény szerinti szoptatás, mind a ringatás pozitívan hat az agy fejlődésére, így a híreszteléssel ellentétben ezekkel nem elkényezteted a gyereked, hanem – amellett, hogy megadod a nyugalmat, amit igényel –okosítod is őt. Pozitívum az anyának: nem lesz mellgyulladásod, nem kell tápszerrel bajlódni és teljesen ingyen fejlesztheted a gyerekedet te magad.

Az embergyerek tehát éretlen idegrendszerrel érkezik a kinti világba, mely lassan érik meg. Mindenre. Érdekes módon senki nem ad ki könyvet arról, hogyan tanítsd meg járni a gyereked 0 napos kortól, mert ha ezt elmulasztod, 18 évesen is te fogod majd kísérgetni. Pedig az alvás ugyanolyan egyedileg kódolt program, mint a közlekedés különböző formái: az idő függvényében változik. Örülünk, amikor a gyerek elkezd kúszni, éppen így örülhetünk, ha már csak kétszer, majd egyszer igényli napközben az altatást. Ahogy gyerekenként kódolva van, mikor teszik meg az első lépéseket, úgy az is, mikor érnek meg az éjszaka átalvására. Ez nagy átlagban 2-3 éves kor körül történik meg.

És hogy mit csinál az a kicsi, aki egész éjjel csendben van? Nos, ő is ébred. 

Vannak szerencsések, akik könnyen, egyedül vissza is alszanak. Ez a tulajdonság, ha kicsit belegondolunk, evolúciósan nem éppen kedvező: ha sok időt töltene a baba anyatej nélkül, leeshet a vércukorszintje, stimuláció nélkül nem termelődik elég anyatej, illetve bizonyított, hogy az anya légzése, szívverése stimulálja a kicsik azonos élettani működését. Nem véletlen, a természetközeli népeknél a hirtelen csecsemőhalál ismeretlen jelenség, míg az USÁ-ban és azokban az országokban, ahol jellemzően külön szobában szokás elhelyezni a csecsemőket, a legmagasabb az előfordulása.

A babák többsége tehát éjjel ébred és segítségre van szüksége a visszaalváshoz. Meg lehet-e tanítani őket nélkülünk visszaaludni? Ha úgy vesszük, igen. Pontosabban: meg lehet tanítani, hogy ne szóljon, ha ébred, mert nem azt fogja kapni, amit igényel.

Mi történik ilyenkor? A gyerek jelzi az anyjának, hogy közelségre van szüksége, mellre kéri magát. Rosszabb esetben be se mennek hozzá, kevésbé rossz esetben bemennek, de nem veszik fel, ezzel szintén ignorálva a baba természetes igényét. Utóbbira a baba habitusától függően kétféle reakció érkezhet: csalódottan beletörődik a helyzetébe, vagy sírni kezd. Ilyenkor azért a szülők többsége ösztönösen félredobja dr. Spock poros „bölcseleteit”, és felveszi a csemetét. Majd az alvástréning elvei szerint újra leteszi (még ébren), és kezdődik a történet elölről: amelyik baba faraghatóbb, az elcsendesedik, majd egyszercsak elalszik, amelyik kevésbé, az ismét ordítani kezd, mert (még!) nem tud így elaludni. Ezt szokták a trénerek kitartó munkának hívni, valójában a babának egyértelműen felesleges stresszt okozva.

Egy tanulmányban azt vizsgálták, mi is történt a gyerekekkel, akik már jó alvók, nem sírnak éjjel. Azt találták, hogy a stresszhormon-szintjük ugyanúgy az egekben maradt, mint síró társaiknak. Mi ezzel a baj? A babák az első fél évben szerzett tapasztalataik alapján állítják be maguknak az elfogadhatónak vélt stressz szintjét. Ha ez az első fél évben magas, azt könyvelik el normálisnak, a szervezet nem tesz majd törekvést, hogy ennél a szintnél lejjebb tornázza. Hogy mik a tartósan magas stressz-hormon káros hatásai, jól ismert: az immunrendszer gyengeségétől az elhízáson keresztül elég változatosak.

Mi történik ellenben, ha magunk mellé vesszük a babát? Röviden: magabiztosabb, önmagában hinni tudó és kiegyensúlyozottabb gyereket nevelünk.

Két-három év. Ennyi ideig kellene valaki más igényeit olyan szinten a mieink elé sorolni, ami fizikailag is megterhelő lehet. Ha ezt a terhet csökkenteni szeretnénk, gondoljuk át, hogyan tehetjük anélkül, hogy annak a babánk látná kárát: kérjünk segítséget!

Alvásra, töltekezésre mindenkinek szüksége van. Amíg az apa ringat, a nagyszülők hordoznak, a barátok szórakoztatnak, vagy épp a fizetett segítség köti le a gyerekünket, mi alhatunk pár órácskát – hétvégén, hajnalban, napközben, ki-ki lehetősége szerint. Így volt ez természetes, amíg generációk éltek együtt, a ma emberének ez sajnos már komoly szervezést igényel. (Közös ötletelésre, tapasztalatcserére elindult a Bababarát altatás, együttalvás csoport, ahol neves gyermekpszichológust is első tagjaink között tudhatunk). 

Egy dolog biztos: kisbabáink néhány évre a feje tetejére állítják az életünket. Ha azonban elfogadjuk őket és megadjuk, amire a fejlődésükhöz valójában szükségük van, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már rég a saját ágyukban hajtják álomra a fejüket. Mi pedig nosztalgiával gondolunk vissza a mellkasunkon szuszogó kis varázsmogyoróra, akinek életünk legfárasztóbb és legszebb időszakát köszönhetjük.

Mikor megláttam Sophie Mayanne új fotósorozatát, az első, ami eszembe jutott, hogy valahogy ezek a változó test inspirálta vállveregető, te is szép vagy kampányok mindig a nőket érik utol. Evidensnek tűnik, hogy egy változó korban lévő férfit például nem a teste alapján okézunk le, eszünkbe sem jut plakátra tenni őket, hogy lám, kopaszon, köpcösen is milyen gyönyörűek. Aztán próbáltam egy kicsit a vélt költői szándék szerint forgatni a látottakat: az anyaság, ami gyönyörű, az anyaságban megszépül a nő. De igaz ez?

Részben, csak éppen ez a rész pont nem látszik a képeken.

forrás: https://www.creativereview.co.uk/new-mothercare-campaign-celebrates-reality-of-childbirth/

 Az első gyerek születése elképesztő változásokat hoz nem csak egy nő, de a család életében is. A párkapcsolatban. Ezt a hihetetlen, ép ésszel alig követhető változást nevezik normatív krízisnek.

A nő, túl a terhességen, a szülésen (annak pozitív, vagy esetleg negatív traumáival együtt) próbál felszínen maradni egy tajtékzó hormontengeren, miközben a friss szülőpárnak ezer és egy saját és hozott elvárásnak megfelelve kell életben, mi több, megfelelő testi és lelki biztonságban tartani az újszülöttet. Mindezt szigorú alvásmegvonásban – ami már önmagában embert próbáló körülmény.

Ugyanakkor ott van ő. A csoda, akibe a szülők az első szempillantással beleszeretnek. Menthetetlenül. Ha fel kéne idéznem, mit is csináltam a gyerekem születését követő hetekben, hónapokban, komoly gondban lennék, viszont két dolog biztos: sosem voltam még annyira kimerült és annyira boldog.

De mit csinál ebben a hatalmas lelki cunamiban a test? Leginkább pihen. Lassan regenerálódik. Komoly harcot vívott és győzedelmeskedett. Életet adott. Egy hős harcost pedig tisztelet illet. De nem azért, ahogy kinéz. 

Az út a pozitív testképhez a pozitív énkép, amihez nem csak a női test negatív minősítését kéne végre elfelejteni: a pozitívat is. A test, az csak egy, az idő és feladatok függvényében változó dolog, amihez a jó kapcsolatot mindenkinek magának kell megtalálnia és időről időre újradefiniálnia. 

Egy nőnek joga van utálni a striáit. Joga van szeretni is őket. Joga van ahhoz, hogy a szülést követően mielőbb vissza akarjon fogyni és joga van hozzá, hogy szarjon bele. Nemcsak a testünk, de az érzéseink is a mieink, azok felett pálcát törni, megmagyarázni, hogy az a heg igenis szép, nem lehet. Olyan ez, mint mikor a kisgyerek elesik, és azt mondják neki: ugyan, nem történt semmi, nem is fáj az.

Belenézni a tükörbe a szülést követően - igenis fájhat. A látványban ugyanis ott van minden: a soha vissza nem térő striamentes has mellett a soha vissza nem térő, gyerek előtti szabadságunk, a lemondás, a terhesség és a szülés fájdalmai. Egyes esetekben a még konkrét fizikai fájdalom. Hát ne mondja senki kívülről, hogy nem fáj, hogy gyönyörű.

Jó, ha tudjuk, hogy az érzéseink minden esetben legitimek. És jó, ha tudatosítjuk magunkban, nőként sem kell, hogy a szépség legyen az elsődleges értékmérőnk. 

Teljesen mindegy, hogy a metróállomáson várakozó utasok szerint gyönyörűek-e a képeken látható anyák, akik  nap, mint nap ezerszer fontosabb értékeket testesítenek meg, mint a szépség. 

A Mothercare kampányánának szándéka, bár marketingszagú, alapvetően kedves, de a végeredmény a szöveggel együtt nem több, mint egy újabb anyatestmustra. 

Itt a tavasz, és – ahogy minden évben - vele az olykor kibékíthetetlennek tűnő, örök városi kutyás – nem kutyás ellentétek is szárba szöknek.

Pedig nem is lenne annyira nehéz a békés együttélés. Bár akadnak javíthatatlan kekecek, akik a civilizált állattartókba is szeretnek belekötni, ez a rövid összefoglaló most azoknak a kutyásoknak szól, akik teljesen jogosan vívják ki a szomszédok és az utcák két lábon (vagy több keréken) közlekedő népének ellenszenvét.

1. Póráz

És most nem arra gondolok, hogy egy egy méter hosszú láncon rángatod végig Buksit az utca végéig, majd vissza, ez ugyanis állatkínzás. Sőt, egyes trénerek szerint, ha ugyanezt az erdőben teszed, gátat szabva ezzel a kutya szabad szaglászásának, ugyanígy állatkínzás. A Flexi, bár kényelmesnek tűnik, csak azoknál a kutyáknál működik, akiknél elképzelhetetlen, hogy hirtelen kell berántani őket, vagyis azoknál, akik melletted masíroznak, vagy azonnal behívhatók. Erdőbe, parkba - ahol teret akarsz adni a kutyának, ugyanakkor fontos, hogy kontrolod legyen felette - a legjobb választás a hosszú póráz („vontatókötél”). Mindenképpen megfelelő hámmal javaslom a használatát (figyelem, nyakörvvel sose használjuk, a kutya sérüléséhez vezethet), melynek kiválasztásában és az említett póráz helyes használatában az ún. erőszakmentes, jutalmazáson alapuló iskolát valló kutyatréner segíthet. A pórázt feltekerve viseljük a karunkon, mindig annyit engedve, hogy megmaradjon a kontrolunk a kutya felett, ugyanakkor kedvére élvezhesse a sétát.

2. Kutyaiskola

Városban élsz. Ha ki is viszed a kutyádat a Margitszigetre, vagy a budai hegyekbe, még mindig egy – más kutyások által is – sűrűn látogatott terepen vagy. Senki se kíváncsi rá, ahogy végig ordítod a sétát, „Fifike gyere! Nem szabad! Gyere mááár!!” Nem beszélve arról, hogy ha Fifikébe egy csepp vadászösztön is szorult, komoly károkat okozhat a természetben. Ha nem is vagy az a gyerekbarát alkat, el kell fogadnod, hogy pont ugyanolyan joguk van kirándulni, mint neked, sőt, egyes emberek bizony félnek a kutyától. Szerinted ez nevetséges, az ő oka erre talán korán sem az. Ha empátiát vársz, legyél empatikusabb. Nem kell, hogy Fifi a két mellső lábán mutasson be cirkuszi trükköket, de az viszont a minimum, hogy ha épp nem tartottad be az egyes pontot, behívható legyen, és ne ugrándozzon vad idegen emberekre, vagy terrorizálja más kutyáját.

3. Ivartalaníts!

Ma már valamennyi közösségi médiából zúdul ránk az információ, milyen pozitív hatásai vannak az ivartalanításnak a házi kedvenceinkre nézve. A másik oldalról pedig alap kéne legyen, hogy egy felelős állattartó végiggondolja, ha mindenki az ő gondolatmenetéből kiindulva őrizgeti a kutyája tökeit és „nőiségét”, annak bizony az lesz a következménye, hogy az állatok évente többször is megbolondulnak, hiszen a természet nem a városok kutyapopuláció-sűrűségére tervezte kedvenceink ösztöneit. Nem beszélve arról, ha az egyes és kettes pontot is sikerült átugranod és Tysonka, vagy Kirácska (pláne y-nal) megeszi a Margitszigeten Kókuszt, akkor az egészen sokba is kerülhet (a másik embertől pedig elveszed egy családtagját #justsaying). Képzelj el egy világot, ahol senki se üvöltözik egyre növekvő kétségbeeséssel, minden egyes alkalommal, mikor meglát egy másik kutyát, hogy „Fiú?!” „Lány?!” Ugye, nem is lenne olyan rossz.

4. Kutyabiztos kerítés

Nagyon para, mikor békésen sétáltatod a kutyádat, gyerekedet, vagy csak magadat, és elfogy a kerítés a kertben őrjöngő kutya elől. Ha még történik is valami, mondjuk balesetet okoz az úton, vagy épp egy keményebb kutya elé ugrik ki, vagy csak elvész (nem sorolom tovább a lehetőségeket), az neked is para lesz. A gondos gazdának kötelessége biztosítani, hogy háziállata(i) a telkén belül maradjanak.

5. Csend

Szereted, ha a szomszéd vasárnap hajnali 6-kor flexel, vagy nyírja a füvet? És mit szólnál, ha egész éjjel tenné? Ha nem ez minden álmod, miért gondolod, hogy a szomszédaid este, éjszaka, hajnalban és minden alkalommal, mikor valaki elsétál a házad előtt a kis kedvenced ugatását akarják hallgatni? Külön kategória, ha egész nap dolgozol, a kutyád pedig a lakásban üvölt estig – ez ugyanis ismét súrolja az állatkínzás határait. Felelős vagy a kutyádért, az ugatása pedig a kutyádhoz tartozik. Segíthet a kutyaiskola, ha tudod, hogy valamennyit egyedül lesz, válassz nyugodt fajtát; még jót is teszel, ha menhelyről hozol el egy kedves, nyugodt öregurat, vagy hölgyet. Azoknak pedig, akik a 21. században a városban használják házőrzésre a kutyát, üzenem, hogy egész jó áron lehet kapni megbízható riasztórendszert – amit meg se lehet mérgezni, ugyanis ez vár szegény Brutusra, ha valaki igazán be szeretne jutni.

6. Kakizacsi

Közeleg a 30 fok, így a "kutyaszarba léptünk"-anyázást megspékeli a nagy melegben bűzölgő csomag, amit kedvenced hátrahagy. Vagyis nem ő, hanem te, ha nem vagy gondos gazdi. Legyél az! A kakija is a kutyádhoz tartozik, szedd szépen össze!

Mind a 6 pontot betartod? Gratulálok! Civilizált kutyatartó vagy! Segíts másoknak, hogy ők is azzá válhassanak!

Csodálatos olvasni, amikor gyerektelenek kritizálnak anyákat, mert rendetlen a lakásuk, neveletlen a gyerekük, elhagyják magukat– vagy éppen fordítva. A napokban főleg gyermektelen ismerőseim falán rendre megjelenik egy írás, ami az „instamamikat” ekézi – ezúttal éppen azokat, akik mesterkélt összhatású, beállított képeken, csinosan mernek pózolni a gyerekükkel a kellemesen berendezett lakásukban.

Tegyük egy pillanatra zárójelbe a történet másik oldalát, hogy ugyan jófejség-e lájkokra váltani a gyerekem gyerekkorát, tönkrecseszni ezzel minimum a reális önértékelését, ez azonban a műfajtól teljesen független. Jobb a gyereknek, ha olyan intim képek kerülnek ki róla, amiken épp szopizik, csupa főzelék tetőtől talpig, vagy épp telekakálta a kádat? Ezekben az esetekben anyuka nem a mű tökéletességet, hanem a cukiság és együttérzés faktort csavarja száz százalékra – a cél azonban ugyanaz - a gyerek gyerekségével, természetességével, őszinteségével és az anyja iránti végtelen bizalmával visszaélve.

De miért is tekintjük alapnak, hogy egy tisztességes magyar anya igénytelen, fél lábbal a pszichiátrián van és van rajta vagy 20 kiló felesleg?

Véleményem szerint az anyaság, mint olyan, annyiféle, ahány félék mi magunk vagyunk. Humoros, savanyú, örök optimista, realista, reményvesztett. Proli, újgazdag, polgári, paraszt.  Sovány, sportos, átlagos, molett. És ezek keveréke a szivárvány minden árnyalatában, váltakozva az idő függvényében.

Ahogy vannak túlsúlyos kismamák, anyukák, úgy vannak túlsúlyos gyermektelenek, túlsúlyos férfiak, vagy éppen túlsúlyos bloggerek. Ez nem az anyasággal, hanem a genetikával, életmóddal függ össze.

Aki aktívan sportolt a szülés előtt, az jó eséllyel be fogja csempészni az edzéseket az életébe az után is. Ha nincs is rá lehetősége, hogy másra hagyja a gyereket egy futás, vagy edzőterem erejéig, hát hordozóval járja a várost, vagy alternatív lehetőségek (Pl. ez vagy ez vagy ez) után néz. Esetleg csak naponta háromszor elringatja a 10+ kilós gyerekét. Aki letojta a kérdést gyerektelenül, az persze bátran tehet így akárhány gyerekkel is.

Van, aki a hajmosást is képes halogatni egy hétig, más rábízza valakire egy-két órára a gyereket, amíg elszalad a fodrászhoz, mert arra van épp szüksége a lelkének, hogy feltöltődjön.  Van, aki egész nap mackóban feszít, míg egyes anyukák kirittyentik magukat a bevásárláshoz is, mert jó érzés nekik, ha így mehetnek emberek közé.

Az általánosításból jut éppen elég az átlaganyuknak, nem kéne még pakolni rá.

Az egyébként, hogy ki milyen súllyal érzi jól magát a testében, tág határok között mozog, véleményem szerint egy testképével elégedetlen (akárhány kilós) anyuka nagyon nehezen fogja megtanítani a gyerekének, hogyan érezze ő jól magát a saját bőrében, éppen ezért érdemes a problémával kezdeni valamit. A pozitív testkép, egészséges önértékelés pedig ott kezdődik, hogy tudom, hogy a Facebook/Instagram nem a valóság, hogy ott bizony emberek eladják magukat, mint terméket, ha másért nem, lájkokért cserébe.

Mégis mit tanítok a gyerekemnek, amikor épp ilyen illúziókhoz hasonlítgatom magamat, mi több, az otthonunkat és a családomat? Ne az instamamiktól, insta-dekoltázsoktól és instaseggektől várjuk, hogy eltűnjenek, mert nem fognak. Nekünk kell őket a helyén kezelni, különbséget tenni valóság és közösségi média között, annál is inkább, mivel ebbe a világba nőnek bele a gyerekeink, akiket nem fogunk tudni felvértezni a káros hatásaival szemben, ha mi magunk védtelenek vagyunk.

Átlaganyu átlag-gyerekével pont úgy szembe fognak jönni azok az influenszerek, akik az elérhetetlent tolják a „prolik” arcába, ahogy az instamamik teszik.

Aki korábban nem tette, az anyai létben elég gyorsan szemben találja magát a saját démonaival, legyen szó indulatkezelésről, önértékelésről, vagy bármi másról, amiket a fogyasztói társadalom által kínált pótcselekvésekkel remekül el lehet sikálni, de egy (két, három…) gyerekkel összezárva a négy fal között, kialvatlanul óhatatlanul előtörnek és kénytelenek vagyunk felvenni velük a harcot. Legkésőbb akkor, amikor elkezdi visszatükrözni őket a gyerekünk.

Tegyük meg értük, hogy elnéző mosollyal bezárjuk az instát, felcsavarjuk a hangerőt a spotify-on és táncolunk velük egyet a mosatlan ruhák fölött. Vagy használjuk ki, hogy van velünk valaki, akinek a képzelőereje még határtalan és teremtsünk egy egész stábot, akik a kényelmünkért és szépülésünkért felelnek aznap. Teremtsünk egy egész világot, ahol nincs Instagram. :)

Egyben biztosak lehetünk, a gyerekünknek nem számít, mekkora a lakás és benne a kupi, mekkora a seggünk, vagy milyen mélyek az árkok a szemünk alatt. Amíg egy cselekvő, önmagán és az őt körülvevő világ visszásságain nevetni tudó, hiteles anyát lát, addig olyan mintát kap, ami segítségére lesz minden élethelyzetben. És talán felnőve nem insta lájkokban fogja mérni az önbizalmát.

Coming-outtal kezdem: amióta a megélhetésemnek nem elválaszthatatlan része, hogy az összes belföldi témájú hírt elolvassam, meglehetős kevés politikai hírt fogyasztok. (Aminek - kár volna tagadni - nyilvánvaló mentálhigiénés önvédelmi okai és jó kis terápiás következményei is vannak.) Na, de most nem ez a lényeg. Hanem, hogy a Facebook-falamat a napokban két dolog lepte el, ami mondjuk elérte az ingerküszöböm: az O1G<3Gundel és a Vámos-Koncz fejére rajzolt Dávid-csillag. Pontosabban nem is maguk a mondjukhírek, hanem az az elég komoly dörgedelemsorozat, amit a mondjukliberális térfélen váltottak ki.

Valaki fekete filctollal két hatágú csillagot rajzolt fel egy reklámplakátra (legyünk pontosak: citylight-üvegre), amin Koncz Zsuzsa és Vámos Miklós szerepelnek. Pont az arcuk közepére. Vagyis most ez a két liberálistérfél-művész komolyan le lett zsidózva. Orbán Viktor új hivatalának menzáját a hírös-nevös Gundel fogja üzemeltetni, az árak pedig pont olyan arcpirítóan alacsonyak lesznek, mint régen a parlamenti büfében voltak. A miniszterelnök párszáz forintért jól bebablevesezhet majd.

Fotó: Miniszterelnökség

Azt akarom én itt mondani, kedves mondjukliberálistérfélen még megmaradt féligelvbarátaim, plusz a magukat ellenzékinek valló politikusocskák, hogy gondoljuk már át még egyszer ezt a dolgot. Miféle komolyságú hírek ezek? Milyen történések? Olyan kevésre tartjuk magunkat, hogy ilyen kaliberű sztorikákon húzzuk fel magunkat, miközben százával történnek a ténylegdolgok, amik ezermilliószor jelentősebbek és még tenni is lehetne ellenük?

Bűnözőként kezelt szerencsétlen sorsú honfitársaink fagynak halálra az utcán, több százezer magyar ember otthonában nincs vezetékes víz és vécé, a bíróságok minden szinten politikai irányítás alá kerülnek, Pintér droidjai büntetlen térdelhetnek bele országgyűlésiképviselő-hátakba egy közintézményben. Mi meg csak rágjuk a gittízű gumicsontot, sőt még a tízujjunk is megnyaljuk utána.

Persze, Vámos kérje csak ki magának (bár szerintem fölösleges), hogy bármilyen szellemi prokarióta őt a származásával izélgesse, aki nyilván nemcsak az Apák könyvét nem olvasta, de saját szellemlovasát, Szabó Dezsőtse. Az efféle véglénynek természetesen arról se lehet fogalma, hogy Koncz mennyivel többet tett az antikommunizmus ügyéért (ha ilyen állat nincs, akkor szori), mint az ő bármely ismert eszmetársa. De ebben ennyi van. A kilencvenes években a Horn-kormány alatt is történt ilyen. Sőt, még nyugati demokráciákban is szokott. Sok. És akkor és ott is ennyi volt benne. Kevés.

Az amúgy szerintem belefér, hogy egy nyomokban anti-establishment politikai mozgalom kurvaanyázzon a milliós fizetésükből a Gundel-menzán szinteingyenebédező illiberálfenevadakra. De az finoman mondva merőben visszatetsző, hogy az annak idején az MSZP-SZDSZ álbalos-virtiglibsi koalíciót körömszakadtig vakontámogató értelmiségiek és az abban részt vevő kriptopolitikusok kérjék ki maguknak a háromszázas bablevest. A pollerek ezen az oldalon is vidáman kikérték már azt annak idején a pultból. Az okosok meg megvédték a Mágnáskert-menüt.

Nagyon szeretjük sokkal okosabbnak és erkölcsösebbnek hinni magunkat a fideszeseknél, két fröccs közt gúnyolni őket feltételezett műveletlenségükért, hogy ők Márait nem olvasták, közben viszont sajnos szorítani kell a fingot, nehogymár kiderüljön, hogy mi sem. De tényleg, ne legyen már az, hogy nemcsak félműveltek vagyunk, hanem félhülyék is, hogy ilyen majdnemhíreket zabálunk és ezekre reagálva tesszük nevetségessé magunkat ahelyett, hogy a tényekkel és a teendőkkel foglalkoznánk.

Merhogy volna mivel.

Bár az újszülött jelzéseit nem mindig könnyű értelmezni, mindazok alapján, amit a nemzetközi orvosi és pszichológiai szakirodalom ismeretében tudunk róluk, a válasz egyértelmű, ugyanazt kéri, amit az év bármely napján: a családját. Anya ölelését, anya cicijét, apa ölelését, apa ringatását.

Indult egyszer egy csoport az egyik legnagyobb közösségi médiában. Azért, hogy segítsen feldolgozni. Azért, hogy segítsen megelőzni. Azért, hogy tájékoztasson.

Már nemcsak szülünk. Teleszülünk. Mázsás súlyként nyomják a méhünket Kövér László meg nem született unokái. Mindeközben a GYES összege siralmas, a rugalmas munkaidő a legtöbb munkahelyen csak utópisztikus gondolat. A gyerek, aki reményeink szerint már iskolás korára elsajátít majd legalább egy idegen nyelvet, nagy valószínűséggel persze nem akar majd ebben az országban élni – miért is akarna? Az oktatás elavult, a kórházakba jó esetben inkább csak meglepődni járunk, hogy jé, akadnak, akik a lealacsonyító fizetések és embertelen beosztások ellenére a tudásuk legjavát adva itt még dolgoznak – kérdés, hogy meddig. 2019-re elfogynak az uniós támogatások, erősödik az orosz befolyás, távolunk „Európától” – jelentsen ez nekünk, magyaroknak bármit is.

De mi van, ha minden kormánykommunikációval szembeni ellenérzésünk és minden logikus észérvünk ellenére mi mégis gyereket akarunk vállalni? Egyszerűen csak azért, mert a gyerekek halál cukik, és munkál bennünk mélyen belül valami anyai ösztön féle, a vágy, hogy a férjünkkel egy nagy, nyüzsgő, idegtépő családban töltsük a napjainkat?

Tiborcz István nem csupán egy közpénzeken hízó klánember, hanem egy szexista tapló is, aki nemhogy a nőket általában nem veszi semmibe, de a saját feleségének a létezése se érdekli, ha épp nincs ott.

Tiborcz István két mondatban csodálatosan összefoglalta annak a rendszernek a lényegét, amit ebben az országban kiépítettek. Így: 1. A magyar embernek semmi köze hozzá, hogy ők miből gazdagodnak meg, miközben ezt a gazdagodást segítendő, sajátjukként használják a közpénzeket. 2. Mivel a kérdező egy nő, a kérdése nem számít, vele kapcsolatban annyi a releváns, hogy jól néz-e ki, és hogy van-e férje…

Mondhatnánk, hogy ezek után semmi további magyarázatra nincs szükség. Lehet, hogy így is van, de én ezt most nem bírom ki, szóval tessék, elemezgessük csak kicsit ezt a két mondatot.

1.

Tiborcz István a miniszterelnök lányának, Orbán Ráhelnek a férje, tehát Orbán Viktornak a veje. Tiborcz István meggazdagodása nagy vonalakban kb. úgy történt, hogy csináltak egy céget, ezzel megnyerettek egy csomó állami tendert, majd a vállalkozást drágán eladták.

Tiborczék – tehát Orbán Viktor lányáék – többek között a turai kastélyt vásárolják meg olcsón, majd jelentős állami támogatással felújítják. Tiborcz István persze hivatalosan nem vásárol meg semmit, a tulajdoni papírokon mások neve szerepel (az ilyen másokat strómanoknak szoktuk hívni), az övé csak felbukkan emitt és amott. Hogy aztán mit csinálnak majd a kastéllyal, az tulajdonképp mindegy, tutira nagyot kaszálnak majd az ügyleten.

Szóval itt mindenhol közpénzről, a magyar emberek pénzéről van szó. Amihez igenis van közük. Ráadásul Tiborcz azért is különleges eset, mert éppen a miniszterelnök lányával házasodott össze. Szóval a közpénz közvetlenül a miniszterelnök (lányának) családjához kerül.

2.

Tiborcznak zsigerből az jut eszébe a riporternőről, aki éppen egy viszonylag komoly ügyben tesz fel neki kérdést, hogy jól néz ki. És hát van-e férje? Mert ha nincs, ugye, akkor ez számára akár érdekes is lehet. Pedig hát az ő feleségének, Ráhelnek nagyonis van férje, de ez ugye mindegy… [Nana, az nem ugyanaz, a férfi az más, kacsintana itt ránk a tetszőleges kovácsákos… (És anyád hogy van?)] Persze, mondhatjuk, hogy Tiborcz így humorizál, de azt ugye mégsem gondoljuk komolyan, hogy ez vicces, mert nem az.

Tiborcz István itt bemutatja nekünk azt, mikor valaki a nőkről úgy gondolkodik, hogy Kövér László értelmezési tartományában vizsgálja Kovács Ákos értékkészletét. A nő két dolog lehet: szextárgy vagy anyaállat. Princípiumok. Ennyi. Valakihez tartozás és unokaszülés.

Kivételek persze vannak, de azok meg úgyis erősítik a szabályt, nem kell ezzel sokat foglalkozni. A nő nembaj az se, ha riporter, a kérdése nem releváns. A nő az csöcs meg segg, jól néz ki vagy szarul, ennyi.

Nem akarok nagy tanulságokat levonni. Úgy néz ki, Tiborcz István nem csupán egy közpénzeken hízó klánember, akinek fogalma sincs róla, hogy miért érdekel az bárkit, hogy ő az adófizetők pénzével úgy bánik, mintha a sajátja lenne. Ő – most már nyilvánvaló – egy szexista tapló is, aki nemhogy a nőket általában nem veszi szarba se, de a saját feleségének a létezése se érdekli, ha épp nincs ott, ahol.

Na, az ilyen emberek halála a sajtószabadság. Vagy annak a maradéka.