Ha ezt a cikket kisgyerekes szülőként olvasod, az első gondolatod talán ez: akármire is van szüksége a babádnak, neked biztosan alvásra! Vitathatatlan: a kialvatlanságnak számos negatív pszichés, majd egy idő után fizikai hatása van. Egy komplett iparág épül arra, hogy a babákat valahogy az ágyukban marasztalják: ringatós kiságy, falra vetíthető csillagok, forgó ketyerék, fehérzaj, cumi - hogy a legkedveltebbeket említsem.

Vannak, akik egészen konkrét megélhetési forrást találtak a csecsemők – friss szülők számára – nehezen emészthető alvási szokásaiban. A magukat alvásszakértőnek nevező egyének olyan illúziót kínálnak az álmos kismamáknak, amiért bármennyit hajlandók fizetni: békés éjszakát, 8 óra alvást és egy ebben a rendszerben kiegyensúlyozott és boldog gyereket.

Jól hangzik. Ahhoz, hogy megértsük, miért hatalmas átverés ez a kicsik kárára, lássuk, hogy is működik egy újszülött, mire van szüksége az egészséges testi és lelki fejlődéshez.

Meglepő, de mindössze két dologra: nagy mennyiségű testkontaktusra és gyakori szoptatásra.

Miért fontos a gyakori? A biológiai oldalt ez a cikk remekül összefoglalja. Ha elolvassátok, számotokra is érthető lesz, miért rossz a babáknak az órára etetés. Az anyatej összetétele és a tejleadó mechanizmusok nem így lettek kitalálva. Ezen kívül a kisbaba számára az anyatej nemcsak étel, hanem a megnyugvás maga. A picik idegrendszere még fejletlen, az éhségérzetre éppen úgy mellre kéredzkednek, mint bármilyen más diszkomfort érzésre. Igény szerinti szoptatás mellett a ringatás, hordozás is remek altatási lehetőséget kínál. És nyugtat. A babák ugyanis egyedül képtelenek csökkenteni a stresszt.

Jó hír: mind az igény szerinti szoptatás, mind a ringatás pozitívan hat az agy fejlődésére, így a híreszteléssel ellentétben ezekkel nem elkényezteted a gyereked, hanem – amellett, hogy megadod a nyugalmat, amit igényel –okosítod is őt. Pozitívum az anyának: nem lesz mellgyulladásod, nem kell tápszerrel bajlódni és teljesen ingyen fejlesztheted a gyerekedet te magad.

Az embergyerek tehát éretlen idegrendszerrel érkezik a kinti világba, mely lassan érik meg. Mindenre. Érdekes módon senki nem ad ki könyvet arról, hogyan tanítsd meg járni a gyereked 0 napos kortól, mert ha ezt elmulasztod, 18 évesen is te fogod majd kísérgetni. Pedig az alvás ugyanolyan egyedileg kódolt program, mint a közlekedés különböző formái: az idő függvényében változik. Örülünk, amikor a gyerek elkezd kúszni, éppen így örülhetünk, ha már csak kétszer, majd egyszer igényli napközben az altatást. Ahogy gyerekenként kódolva van, mikor teszik meg az első lépéseket, úgy az is, mikor érnek meg az éjszaka átalvására. Ez nagy átlagban 2-3 éves kor körül történik meg.

És hogy mit csinál az a kicsi, aki egész éjjel csendben van? Nos, ő is ébred. 

Vannak szerencsések, akik könnyen, egyedül vissza is alszanak. Ez a tulajdonság, ha kicsit belegondolunk, evolúciósan nem éppen kedvező: ha sok időt töltene a baba anyatej nélkül, leeshet a vércukorszintje, stimuláció nélkül nem termelődik elég anyatej, illetve bizonyított, hogy az anya légzése, szívverése stimulálja a kicsik azonos élettani működését. Nem véletlen, a természetközeli népeknél a hirtelen csecsemőhalál ismeretlen jelenség, míg az USÁ-ban és azokban az országokban, ahol jellemzően külön szobában szokás elhelyezni a csecsemőket, a legmagasabb az előfordulása.

A babák többsége tehát éjjel ébred és segítségre van szüksége a visszaalváshoz. Meg lehet-e tanítani őket nélkülünk visszaaludni? Ha úgy vesszük, igen. Pontosabban: meg lehet tanítani, hogy ne szóljon, ha ébred, mert nem azt fogja kapni, amit igényel.

Mi történik ilyenkor? A gyerek jelzi az anyjának, hogy közelségre van szüksége, mellre kéri magát. Rosszabb esetben be se mennek hozzá, kevésbé rossz esetben bemennek, de nem veszik fel, ezzel szintén ignorálva a baba természetes igényét. Utóbbira a baba habitusától függően kétféle reakció érkezhet: csalódottan beletörődik a helyzetébe, vagy sírni kezd. Ilyenkor azért a szülők többsége ösztönösen félredobja dr. Spock poros „bölcseleteit”, és felveszi a csemetét. Majd az alvástréning elvei szerint újra leteszi (még ébren), és kezdődik a történet elölről: amelyik baba faraghatóbb, az elcsendesedik, majd egyszercsak elalszik, amelyik kevésbé, az ismét ordítani kezd, mert (még!) nem tud így elaludni. Ezt szokták a trénerek kitartó munkának hívni, valójában a babának egyértelműen felesleges stresszt okozva.

Egy tanulmányban azt vizsgálták, mi is történt a gyerekekkel, akik már jó alvók, nem sírnak éjjel. Azt találták, hogy a stresszhormon-szintjük ugyanúgy az egekben maradt, mint síró társaiknak. Mi ezzel a baj? A babák az első fél évben szerzett tapasztalataik alapján állítják be maguknak az elfogadhatónak vélt stressz szintjét. Ha ez az első fél évben magas, azt könyvelik el normálisnak, a szervezet nem tesz majd törekvést, hogy ennél a szintnél lejjebb tornázza. Hogy mik a tartósan magas stressz-hormon káros hatásai, jól ismert: az immunrendszer gyengeségétől az elhízáson keresztül elég változatosak.

Mi történik ellenben, ha magunk mellé vesszük a babát? Röviden: magabiztosabb, önmagában hinni tudó és kiegyensúlyozottabb gyereket nevelünk.

Két-három év. Ennyi ideig kellene valaki más igényeit olyan szinten a mieink elé sorolni, ami fizikailag is megterhelő lehet. Ha ezt a terhet csökkenteni szeretnénk, gondoljuk át, hogyan tehetjük anélkül, hogy annak a babánk látná kárát: kérjünk segítséget!

Alvásra, töltekezésre mindenkinek szüksége van. Amíg az apa ringat, a nagyszülők hordoznak, a barátok szórakoztatnak, vagy épp a fizetett segítség köti le a gyerekünket, mi alhatunk pár órácskát – hétvégén, hajnalban, napközben, ki-ki lehetősége szerint. Így volt ez természetes, amíg generációk éltek együtt, a ma emberének ez sajnos már komoly szervezést igényel. (Közös ötletelésre, tapasztalatcserére elindult a Bababarát altatás, együttalvás csoport, ahol neves gyermekpszichológust is első tagjaink között tudhatunk). 

Egy dolog biztos: kisbabáink néhány évre a feje tetejére állítják az életünket. Ha azonban elfogadjuk őket és megadjuk, amire a fejlődésükhöz valójában szükségük van, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már rég a saját ágyukban hajtják álomra a fejüket. Mi pedig nosztalgiával gondolunk vissza a mellkasunkon szuszogó kis varázsmogyoróra, akinek életünk legfárasztóbb és legszebb időszakát köszönhetjük.