Bár az újszülött jelzéseit nem mindig könnyű értelmezni, mindazok alapján, amit a nemzetközi orvosi és pszichológiai szakirodalom ismeretében tudunk róluk, a válasz egyértelmű, ugyanazt kéri, amit az év bármely napján: a családját. Anya ölelését, anya cicijét, apa ölelését, apa ringatását.
A napokban az internetet elárasztó, cuki Mikulás-sapkás képek kapcsán már sokféle reakciót olvashattunk. Na, nem a sapka, hanem a legtöbb szülészeti osztályon a mai napig jellemző szeparáció miatt.
Valóban borzalmas, hogy sokszor még maguk a szülők sincsenek tudatában annak, milyen elképesztően negatív hatással van a kinti világból még mit sem értő és ismerő csecsemőre, hogy elszakítják a számára ismerős illattól, hangoktól. Helyette neonfényben hallgatja a többi baba sírását, teljes stresszben. Igen, azok a babák is, akik (éppen, már) nem sírnak, fürdenek a stresszhormonokban. Arról már talán sokan hallottatok, miért is nem szabad válasz nélkül hagyni az ilyen kicsi babák jelzéseit, miért gondoljuk, hogy ez másként van az első napokban?
Sok anyuka szinte örömmel számol be róla, hogy pihenni is tudott, és a baba is milyen szépen alszik otthon is, hát akkor minden rendben, nem? Nem. Legalábbis a baba oldaláról semmiképp. Őt ugyanis gyönyörűen bealvástréningezte a 3-4 nap alatt a kórházi protokoll.
És nem az egyszeri csecsemősöket kell okolni, akik a rendszer adta keretek között igyekeztek például december 6-a alkalmából egy kis vidámságot csempészni az osztály és az anyukák életébe.
Ellenben hibás az egészségügyi rendszer, ami felkészíti a szülőket mindenre, csak az érkező baba valódi igényeire nem – és alkalmatlan arra is, hogy korszerű ismeretekkel ruházza fel a benne dolgozókat. Persze, valahol érthető is, hiszen ha a szülők tisztában lennének vele, mit tesznek a gyerekükkel a kórházi tartózkodás alatt, nyilván nem lennének elragadtatva.
Mi lenne a megfelelő fogadtatása a jövevénynek? Természetesen egy welcome drink.
Na, nem a csecsemőosztályon beletömött cukros víz, vagy tápszer, hanem csakis a legkiválóbb anyatej. Akkor is, ha császáros az a baba. Most biztos sokan felteszitek a kérdést, hogy hát, azt meg hogyan. Hiszen anyukát össze kell varrni, fel se ülhet órák hosszat, hogyan is tudná egyedül ellátni a babáját? Egyedül sehogy. De miért kéne egyedül?
És akkor megragadom az alkalmat, hogy konzultáljak egy gyorsat mélyen tisztelt vezetőinkkel, mert szeretik: a nők gyerekvállalási kedvét tekintve, és a már meglévő gyerekek egészséges lelki fejlődését tekintve is kínosan kevés szó esik a genetikai állományuk másik forrásának szerepéről, jogairól és feladatairól. Igen, egy babának szüksége van apára. Mégpedig olyan apára, aki jelen van.
Sajnos sokkal általánosabb, hogy van egy hatalmas szakadék a fogantatás és a gyerek első lépései között, és ebbe a szakadékba zuhannak bele egyedül, pontosabban egy hatalmas csomag elvárással a kismamák.
Kezdve azzal, hogy egy komplikációkkal terhelt hüvelyi szülést, vagy egy nagyhasi műtétet követően szembesülnek vele, hogy nem tudják azonnal ellátni a kisbabájukat. Kénytelenek beletörődni, hogy elviszik őket első (vagy első három) éjszakára a csecsemősök, mert így szokás.
Pedig annak a babának van apja is. Apja, akinek ugyanúgy joga van a születés csodájában részt venni, támogatni az anyát, elringatni a síró újszülöttet, ha az anya még nem tud felkelni, segíthet mellre helyezni a babát. Joga van neki is a nulladik pillanattól kompetens szülőnek érezni magát. A szülés utáni időszakban minden család megél egy úgynevezett normatív krízist, az apák nagyon könnyen úgy érezhetik, az ő szerepük háttérbe szorul, kívül rekednek a baba-mama egységen. Mind a gyermek-apa, mind a szülők egymáshoz való kapcsolata szempontjából rendkívül fontos lenne az a lelki és tudás csomag, amit a kórházban kaphatnának.
Helyette mit tesz a rendszer? Kizárja őket. Menjenek csak tejet fakasztani, anyuka pihengessen, a baba meg stresszeljen, majd kiheveri.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy egy ember személyiségét nagyon sok tényező alakítja, ahogy a kötődést is, így a későbbiek során a szülészeten elszenvedett erőszak kompenzálható. Sok összebújás, szeretgetés anyától és apától, lehetőleg az igény szerinti szoptatásra való áttérés, amennyiben a kórházban erre nem adtak lehetőséget.
Csakhogy az átélt traumák, szeparáció és a téves információk birtokában ez korán sem olyan könnyű. Hiszen doktor úr azt mondta, hagyni kell aludni éjjel, különben nem fejlődik a kicsi. A csecsemősök szerint csak 3 óránként lehet etetni, vagy megfájdul a hasa (ezek elavult, tudományos bizonyítékokkal megcáfolt tévhitek!). És különben is, itt van ez a baba, csak sír feltartóztathatatlanul, valamit biztos rosszul csinálok, bezzeg mások ősanyának születnek.
A helyett, hogy a szülők már a kórházban elkezdhetnének (közösen!) ismerkedni gyermekükkel és az új szerepükkel, kompetens szakembereknek tehetnék fel a kérdéseiket, akár a szoptatással, akár az alvással kapcsolatban, elbizonytalanodva, egymás félelmeiről talán nem is tudva térnek haza otthonukba. Ahol aztán vagy szerencséjük van a védőnővel, vagy további elavult ismereteket kapnak, sokszor a legkevésbé sem támogató stílusban.
Nem beszélve arról, hogy ha valakit traumatizálnak, még inkább, ha utólag azt hallom, az én gyerekemet traumatizálták, azt egyáltalán nem olyan könnyű elfogadni. Hiszen én, mint anya, nem tudtam megvédeni a kisbabámat valamitől, ami neki rossz. És működésbe is lép a jó öreg tagadás, az orvosok csak jobban tudják, mint „néhány hippi”, az én babám igenis kiegyensúlyozott, minden rendben. Csak tudnám, akkor miért leszek olyan ideges, ha ilyesmiről olvasok. Talán azért, mert mind jó anyának születünk. Mert a nemzetközi szakirodalom se fog soha semmi olyat leírni, amit egy édesanya, vagy édesapa ne érezne, amikor a gyermekét sírni hallja. Mert nincs olyan, hogy a természet olyasmire programozna minket, amibe beleszakad a szívünk. Tudjuk mind a lelkünk mélyén, mire is van szüksége annak az újszülöttnek. Rosszabb esetben: mire lett volna szüksége. Ezt pedig bizony meg kell gyászolni, hogy tovább tudjunk lépni és begyógyíthassuk a sebeket.
Milyen is lenne tehát az ideális szülészet?
Ahol a gyermek a születés után egyből a szüleivel lehet. Ahol végig a kórházi tartózkodás során anyával lehet egy segítő, amennyiben ő ezt igényli. Ahol az apa kompetens szülőnek érezheti magát, nem pedig megveregetik a vállát az aranyóra után, vagy még az előtt („a mór megtette kötelességét, a mór mehet”), esetleg be se engedik. Ahol AKTUÁLIS tudományos bizonyítékon alapuló ismeretekkel látják el a szülőket a tekintetben, hogy mit jelent a szoptatás egy kisbabának, mi az a komfortszopás, miért fontos, miért az az optimum, ha legalábbis egy szobában alszunk a babával (még inkább, ha a biztonsági feltételeket betartva egy ágyban), mi a szerepe az éjszakai gondoskodásnak és miért hihetetlenül káros akár egyetlen egyszer sírni (válasz nélkül) hagyni a babát. Hogy mennyi egy kisbaba alvásigénye, milyen az alvásciklusa és milyen segítség KELL az anyának, hogy ő is tudjon pihenni.
A felelős szülők pedig lehetőségeihez mérten, ezen információk birtokában meg fogják hozni a saját döntéseiket, a saját kompromisszumaikat. Amit kutya kötelessége a szűkebb és tágabb családtól kezdve, a védőnőn keresztül a szomszédasszonyig mindenkinek tiszteletben tartani.
