Csodálatos olvasni, amikor gyerektelenek kritizálnak anyákat, mert rendetlen a lakásuk, neveletlen a gyerekük, elhagyják magukat– vagy éppen fordítva. A napokban főleg gyermektelen ismerőseim falán rendre megjelenik egy írás, ami az „instamamikat” ekézi – ezúttal éppen azokat, akik mesterkélt összhatású, beállított képeken, csinosan mernek pózolni a gyerekükkel a kellemesen berendezett lakásukban.

Tegyük egy pillanatra zárójelbe a történet másik oldalát, hogy ugyan jófejség-e lájkokra váltani a gyerekem gyerekkorát, tönkrecseszni ezzel minimum a reális önértékelését, ez azonban a műfajtól teljesen független. Jobb a gyereknek, ha olyan intim képek kerülnek ki róla, amiken épp szopizik, csupa főzelék tetőtől talpig, vagy épp telekakálta a kádat? Ezekben az esetekben anyuka nem a mű tökéletességet, hanem a cukiság és együttérzés faktort csavarja száz százalékra – a cél azonban ugyanaz - a gyerek gyerekségével, természetességével, őszinteségével és az anyja iránti végtelen bizalmával visszaélve.

De miért is tekintjük alapnak, hogy egy tisztességes magyar anya igénytelen, fél lábbal a pszichiátrián van és van rajta vagy 20 kiló felesleg?

Véleményem szerint az anyaság, mint olyan, annyiféle, ahány félék mi magunk vagyunk. Humoros, savanyú, örök optimista, realista, reményvesztett. Proli, újgazdag, polgári, paraszt.  Sovány, sportos, átlagos, molett. És ezek keveréke a szivárvány minden árnyalatában, váltakozva az idő függvényében.

Ahogy vannak túlsúlyos kismamák, anyukák, úgy vannak túlsúlyos gyermektelenek, túlsúlyos férfiak, vagy éppen túlsúlyos bloggerek. Ez nem az anyasággal, hanem a genetikával, életmóddal függ össze.

Aki aktívan sportolt a szülés előtt, az jó eséllyel be fogja csempészni az edzéseket az életébe az után is. Ha nincs is rá lehetősége, hogy másra hagyja a gyereket egy futás, vagy edzőterem erejéig, hát hordozóval járja a várost, vagy alternatív lehetőségek (Pl. ez vagy ez vagy ez) után néz. Esetleg csak naponta háromszor elringatja a 10+ kilós gyerekét. Aki letojta a kérdést gyerektelenül, az persze bátran tehet így akárhány gyerekkel is.

Van, aki a hajmosást is képes halogatni egy hétig, más rábízza valakire egy-két órára a gyereket, amíg elszalad a fodrászhoz, mert arra van épp szüksége a lelkének, hogy feltöltődjön.  Van, aki egész nap mackóban feszít, míg egyes anyukák kirittyentik magukat a bevásárláshoz is, mert jó érzés nekik, ha így mehetnek emberek közé.

Az általánosításból jut éppen elég az átlaganyuknak, nem kéne még pakolni rá.

Az egyébként, hogy ki milyen súllyal érzi jól magát a testében, tág határok között mozog, véleményem szerint egy testképével elégedetlen (akárhány kilós) anyuka nagyon nehezen fogja megtanítani a gyerekének, hogyan érezze ő jól magát a saját bőrében, éppen ezért érdemes a problémával kezdeni valamit. A pozitív testkép, egészséges önértékelés pedig ott kezdődik, hogy tudom, hogy a Facebook/Instagram nem a valóság, hogy ott bizony emberek eladják magukat, mint terméket, ha másért nem, lájkokért cserébe.

Mégis mit tanítok a gyerekemnek, amikor épp ilyen illúziókhoz hasonlítgatom magamat, mi több, az otthonunkat és a családomat? Ne az instamamiktól, insta-dekoltázsoktól és instaseggektől várjuk, hogy eltűnjenek, mert nem fognak. Nekünk kell őket a helyén kezelni, különbséget tenni valóság és közösségi média között, annál is inkább, mivel ebbe a világba nőnek bele a gyerekeink, akiket nem fogunk tudni felvértezni a káros hatásaival szemben, ha mi magunk védtelenek vagyunk.

Átlaganyu átlag-gyerekével pont úgy szembe fognak jönni azok az influenszerek, akik az elérhetetlent tolják a „prolik” arcába, ahogy az instamamik teszik.

Aki korábban nem tette, az anyai létben elég gyorsan szemben találja magát a saját démonaival, legyen szó indulatkezelésről, önértékelésről, vagy bármi másról, amiket a fogyasztói társadalom által kínált pótcselekvésekkel remekül el lehet sikálni, de egy (két, három…) gyerekkel összezárva a négy fal között, kialvatlanul óhatatlanul előtörnek és kénytelenek vagyunk felvenni velük a harcot. Legkésőbb akkor, amikor elkezdi visszatükrözni őket a gyerekünk.

Tegyük meg értük, hogy elnéző mosollyal bezárjuk az instát, felcsavarjuk a hangerőt a spotify-on és táncolunk velük egyet a mosatlan ruhák fölött. Vagy használjuk ki, hogy van velünk valaki, akinek a képzelőereje még határtalan és teremtsünk egy egész stábot, akik a kényelmünkért és szépülésünkért felelnek aznap. Teremtsünk egy egész világot, ahol nincs Instagram. :)

Egyben biztosak lehetünk, a gyerekünknek nem számít, mekkora a lakás és benne a kupi, mekkora a seggünk, vagy milyen mélyek az árkok a szemünk alatt. Amíg egy cselekvő, önmagán és az őt körülvevő világ visszásságain nevetni tudó, hiteles anyát lát, addig olyan mintát kap, ami segítségére lesz minden élethelyzetben. És talán felnőve nem insta lájkokban fogja mérni az önbizalmát.