Mikor megláttam Sophie Mayanne új fotósorozatát, az első, ami eszembe jutott, hogy valahogy ezek a változó test inspirálta vállveregető, te is szép vagy kampányok mindig a nőket érik utol. Evidensnek tűnik, hogy egy változó korban lévő férfit például nem a teste alapján okézunk le, eszünkbe sem jut plakátra tenni őket, hogy lám, kopaszon, köpcösen is milyen gyönyörűek. Aztán próbáltam egy kicsit a vélt költői szándék szerint forgatni a látottakat: az anyaság, ami gyönyörű, az anyaságban megszépül a nő. De igaz ez?

Részben, csak éppen ez a rész pont nem látszik a képeken.

forrás: https://www.creativereview.co.uk/new-mothercare-campaign-celebrates-reality-of-childbirth/

 Az első gyerek születése elképesztő változásokat hoz nem csak egy nő, de a család életében is. A párkapcsolatban. Ezt a hihetetlen, ép ésszel alig követhető változást nevezik normatív krízisnek.

A nő, túl a terhességen, a szülésen (annak pozitív, vagy esetleg negatív traumáival együtt) próbál felszínen maradni egy tajtékzó hormontengeren, miközben a friss szülőpárnak ezer és egy saját és hozott elvárásnak megfelelve kell életben, mi több, megfelelő testi és lelki biztonságban tartani az újszülöttet. Mindezt szigorú alvásmegvonásban – ami már önmagában embert próbáló körülmény.

Ugyanakkor ott van ő. A csoda, akibe a szülők az első szempillantással beleszeretnek. Menthetetlenül. Ha fel kéne idéznem, mit is csináltam a gyerekem születését követő hetekben, hónapokban, komoly gondban lennék, viszont két dolog biztos: sosem voltam még annyira kimerült és annyira boldog.

De mit csinál ebben a hatalmas lelki cunamiban a test? Leginkább pihen. Lassan regenerálódik. Komoly harcot vívott és győzedelmeskedett. Életet adott. Egy hős harcost pedig tisztelet illet. De nem azért, ahogy kinéz. 

Az út a pozitív testképhez a pozitív énkép, amihez nem csak a női test negatív minősítését kéne végre elfelejteni: a pozitívat is. A test, az csak egy, az idő és feladatok függvényében változó dolog, amihez a jó kapcsolatot mindenkinek magának kell megtalálnia és időről időre újradefiniálnia. 

Egy nőnek joga van utálni a striáit. Joga van szeretni is őket. Joga van ahhoz, hogy a szülést követően mielőbb vissza akarjon fogyni és joga van hozzá, hogy szarjon bele. Nemcsak a testünk, de az érzéseink is a mieink, azok felett pálcát törni, megmagyarázni, hogy az a heg igenis szép, nem lehet. Olyan ez, mint mikor a kisgyerek elesik, és azt mondják neki: ugyan, nem történt semmi, nem is fáj az.

Belenézni a tükörbe a szülést követően - igenis fájhat. A látványban ugyanis ott van minden: a soha vissza nem térő striamentes has mellett a soha vissza nem térő, gyerek előtti szabadságunk, a lemondás, a terhesség és a szülés fájdalmai. Egyes esetekben a még konkrét fizikai fájdalom. Hát ne mondja senki kívülről, hogy nem fáj, hogy gyönyörű.

Jó, ha tudjuk, hogy az érzéseink minden esetben legitimek. És jó, ha tudatosítjuk magunkban, nőként sem kell, hogy a szépség legyen az elsődleges értékmérőnk. 

Teljesen mindegy, hogy a metróállomáson várakozó utasok szerint gyönyörűek-e a képeken látható anyák, akik  nap, mint nap ezerszer fontosabb értékeket testesítenek meg, mint a szépség. 

A Mothercare kampányánának szándéka, bár marketingszagú, alapvetően kedves, de a végeredmény a szöveggel együtt nem több, mint egy újabb anyatestmustra.